Sajnálom, de hosszú tanácskozás után nemleges választ kaptam. A helyzet az,
hogy bármennyire is szeretnénk támogatni a rendezvényüket, nem tehetjük, mert a
pénzügyi vezetőnk nem engedélyezte.
Ettől függetlenül szeretném, ha bekerülne a már oly sokszor említett szakértői
listába, változatlanul szeretnék Önnel valamilyen formában együtt dolgozni.
Remélem ez nem szegte kedvét a további együttműködésre vonatkozóan.”
A hitelesség kedvéért közöltem a
teljes levelet a záróformula nélkül. 210 millióból 0 forint. Parányit a kedvemet
szegte, de kíváncsi lennék, hogy a hölgy milyen fokú együttműködést képzel el.
Az ígért disznóvágáson mindenképpen találnánk neki valamilyen feladatot. Véreset
és zsírosat, és mivel együttműködő volt, egy kis házipálinka is csöppenne a kötényére.
Csakis azért, hogy ne szegje kedvét a mi kiszámíthatatlan józanságunk.
Az egyik tanári gyengepontom a fegyelmezés. Képtelen vagyok
szigorú lenni, ezért szigor helyett a bunkózás, a konszolidált alázás és a
súlyozott tahóság eszközéhez nyúlok néha. Eddig többnyire hatásosan, iróniával
és öniróniával, de talán doktorhauz teszi velem, hogy újabban elvetem a
sulykot. Valódi bunkóvá és tahóvá változom. Lassan már kezdek félni, hogy nem a
hatalmammal élek-e vissza.
Megpróbálok visszaváltozni konszolidált bunkóvá, és legalább magam
fegyelmezni. Mert bocsánatot kérni még kevésbé tudok, mint másokkal bánni.
A 210 millióból próbálok
kihasítani 200 ezret. Nem bánok jól a számokkal, de látom, hogy amit kérek, nem
sok. 25 órás vers- és prózaolvasást tervezünk az iskolai könyvtárban 2010.
február 25-ére. Felvettem a kapcsolatot a projekt vezetőjével, melynek célja
egyébként az „olvasóvá nevelés”. Szívesen adna pénzt és valóban nagyon
együttműködő, de csak akkor tud segíteni, ha a Nemzeti Tankönyvkiadóval
szakértői szerződést kötünk. A kiadó viszont a projekt vezetőinek nem ad
tájékoztatás arról, hogy miként válogatják ki a szakértőket, és pontosan kik
azok.
Felhívtam a Nemzeti
Tankönykiadót, ahol nem is hallottak a pályázatról, melyhez a szakértői véleményük
kell, pedig ők nyerték meg az ezzel kapcsolatos közbeszerzést. Átküldtem az
NT-nek az anyagot: a pályázati kiírást, a projektet, a rendezvény céljait, az
eddigi levelezést, és most csend van. Lehet, hogy ismerkednek saját, nyertes
pályázatukkal. Nem akar jönni senki szakérteni. Itt ülünk 210 millió pénz
előtt, amelyből 200 ezer kellene illusztris vendégek honorára, utazására,
szállására, kajára, meg a felolvasó diákok díjazására könyvutalványként, némi
kávéra és ásványvízre, ilyesmire. De tulajdonképpen ezer dologra jó lenne, ha
erre nem kapunk: anyagi és anyagtalan kiadásokra. Máskor éppen egy helyi
tejfeldolgozó cég biztosította a felolvasáshoz a legtöbb támogatást: joghurtok,
kakaók és túródesszertek formájában. Lehet, hogy most is adnak.
Ha nem jön össze a pályázat,
legközelebb egy tanyasi disznóvágás keretében tartjuk meg az estet,
minimálszalonna, házi pálinka és vidéki írók közreműködésével. Lesz ott majd
költő dísznózsírból, rituális pályázati adatlapégetés, hagymás vére kovászos
uborkával, sült hús, káposztás paprikás, hurka és kolbász, zsíros
Krúdy-novellák és diétás Fejős Éva-sztorik a beleket tisztító lányoknak.
Passzív ellenállásba kezdünk vidéken, és bojkottáljuk a pályázatokat, hogy
miközben zsíros falatok csúsznak le a torkunkon, mások hemperegjenek csak
nyugodtan a 210 millióban. Mi pedig a disznóságok szakértői leszünk.
Szindbád az elmúlt hetekben,
mikor feltámadását közeledni érezte, diáklányokhoz látogatott, akik inkább
élvezték, mint szerették a novellákat, melyben Szindbád hozzájuk érkezett. Pirszinges
orrukat magasra emelték, szájukban is megremegett a fém, hogy miként bánik a
hajós a nőkkel, miket enged meg magának, de mindezt leszámítva könnyed
eleganciával cselekszik bűbájos mondatokkal, egy-egy apró képpel, szinte
történések nélkül. Így aztán nyomban összemosódott két alak: Krúdy és Szindbád,
ami ellen tiltakozni nem is volt szükség. Vagyis inkább három, ha a feltűnően sokat
tudó narrátort is alaknak véljük. Szindbádot a buzgó magyartanár mutatta be a
tizenhárom lánynak, akik már babonás együttállásukkal is érdeklődést kelthettek
a hajósban, aki éppen a másvilágról érkezett.
A lányok néha elpirultak
Szindbádon. Furcsállták a dákót és a golyók koccanását, mert nem tudták, hogy a
vágyak csak érzékien kimondva szépek, bármennyire is rímel a többször
visszatérő biliárddákó és a koccanó golyó a hajós elengedhetetlen részét jelentő
férfiasságával. A lányok elpirultak, mert bár bevallottan egész nap másról sem
beszélnek, mint ismert és ismeretlen matrózok férfiasságáról, mégsem szép, hogy
egy novella ilyen félreérthető és éppen ezért félreérthetetlen módon beszél
ugyanarról, meg sem említve a legismertebb szavakat, mellyel a férfiasságot
jellemezni szokták.
Így aztán a lányok hálásak is
lehettek Szindbádnak, aki megtanít beszélni a szerelemről, segít megismerni,
hogyan gondolhatnak férfiak a nőkre, és milyen őszes halántékú utazóként
visszaemlékezni egykori szerelmekre. De vajon hogyan gondolkoznak a diáklányok
Szindbádról? Milyen lenne Szindbád útja a XXI. századba? Milyen lenne Szindbád
útja a mai nőkhöz? Erre születnek majd válaszok a héten, amikor pirulva
mosolygó diáklányok képzeletében Szindbád, akár egy házi feladat (mert
tulajdonképpen az), valóban visszatér a másvilágról, hogy Móricz Zsigmondot
megkerülve érdekesebb témának mutatkozzon, mint az: miért is barbárok a
„Barbárok”. Ha pedig a hajós mégis a másvilágot választaná, azon sem lepődnénk
meg, mert lehet, hogy Szindbád már csak túlbuzgó magyartanárok fejében létezik,
akik szívesen hallgatják, ha a hajós dákójára támaszkodva figyeli a golyók
koccanását, majd néha ő is beszáll a játékba.
A mosatlanon néha kicserélem a
vizet. A szennyest néha megszellőztetem. Ha elhanyagolnám magam, minderre
biztosan figyelnék. Edényeket fényeznék és ruhát teregetnék önmagam helyett. Minden
más csak annyi törődést igényel, hogy néha kicserélem rajta a vizet, és megszellőztetem.
Ha még a szagokat is bírnám, majdnem teljes lenne az életem.
ideje van a költészetnek
ideje lejárt a túltudásnak
repülésük van a fészkeknek
repedése van minden tojásnak
aki most hallgat belehalhat
aki nem táncol az pórul járhat
ürülése van a szívnek és
a borral teletöltött pohárnak
szabad most ostyát tépni az égből
tüzet vizet ki szabadon enged
koronát kap az kőből és kénből
megdicsőül most aki szenved
aki az időt most leállítja
aki a múltjának lombot enged
megnyílik annak majd a sírja
s atlantisza a kisírt szemnek
kitüremkedik homlokára
gondolatai szétrebbennek
kezében megáll a homokóra
s kitüntetik azt ma szép embernek
aki az időt most felgyorsítja
szörnyek ölében megpihenhet
vaskapuit a földnek nyitja
nyugalma sebe lesz ő a csendnek
akinek torkából kígyó csusszan
ő lesz az áldozó s áldozat egyben
szeretni fog az szépen hosszan
s telvén az idő egyre szebben
ideje van a pusztulásnak
sírásnak rívásnak nincsen semmi
lehajtott fejű tátikákon
érdemes most még elmerengni
halakat vetnek partra a habok
s partokon ágyat vetnek a halak
arcukat tépik a hallgatagok
de alatta újabb arcuk marad
ideje van a szerelemnek
ideje nedves szűk barlangnak
ideje van minden háznak
bezárt ajtónak reteszelt ablaknak
ideje gátnak és szakadásnak
ideje van hogy a régen vének
meghaljanak végre és suhancok
örüljenek a vérörvénynek
ideje van az imádkozásnak
adni egymásnak sorsot kulcsot
ideje van a pazarlásnak
hitből és istenből van most túl sok
ideje térdnek és harangozásnak
de legfőképpen a büszkeségnek:
láng van! meleg van! mert a máglyán
büdösen bár de testeink égnek!
Nincs mit szépíteni
azon, hogy kirúgtak péhádéról. Talán csak annyi: kirúgattam magam, vagy: ki
fognak rúgni. Megírhattam volna legalább egy Tiszta szívvel verset, de majd
harminckét évesen pótolom a pályaszéli szegleten, hogy Horger Kati tanárnő helyett
én lövöm egy ország focipályáján a büntetőket. Nem mindet mellé. Addig úgyis
fölnő egy U20-as válogatott.
Beleuntam az egészbe. A
tehetősebbek és az életben ráérősebbek sportja lett a doktori képzés. Se
tehetős, se ráérős nem vagyok. Beleuntam, hogy tehetséges tudósok nélkülöznek
halott írók hagyatéka felett, miközben többmilliós pályázati pénzeken és a
doktori programban részt vevők után kapott juttatásokon tanszékek dőzsölnek.
Beleuntam, hogy a doktori képzés után a középiskolába vezet vissza az út,
melyet doktori nélkül magam választottam, és mindig is jobban szerettem. Ilyen
beleunós srác lettem, akibe beleuntak. Megunták a szülői értekezleteket, az
újságíróskodást, a lekésett határidőket, a mentegetőzéseket és nem utolsósorban
a pofámat, ami egyre nagyobb volt.
Megunták, hogy nem tudom
eldönteni, mi a fontos nekem. Döntenek helyettem.
Ilyen időkben kellene
mindent feladni, ami fontosnak tűnik, és elmenni földet művelni távol a
várostól, kapálni, és a nap maradék részében olvasni és írni, távol mindentől, hogy
az igazi döntések maguktól szülessenek meg. Döntések az újrakezdéshez, a
valóban fontos dolgokhoz. De télvíz ideje van, és az évszakok végső soron
döntenek helyettem: maradok még egy keveset, hogy pár hónap múlva annál
könnyebben engedjek el fontosnak tűnő haszontalanságokat, és komolyan gondoljak most
éppen kevésbé fontosakat.
Szűrös Mátyás a rendszerváltás kikiáltását a Himnuszra komponálta. Ha a bevezető
taktusok után rákeverjük a Himnusz
instrumentális verziójára a szöveget, éppen akkor ér véget, amikor a „múltatsjövendőt”
elhangzik. Megmutatnám szívesen, mert elkértem KáZétól, de a freeblog még
mindig képtelen megmondani, hogy miért tűntek el a régi hangok, és miért nem
jöhetnek az újak. Így nem lesz Szűrös-himnuszotok. Elképzelitek.
KáZé más miatt is bátor volt az iskolai ünnepségen.
ÁVO-s viccekkel kezdte a megemlékezést, két fiatal sráccal, akik sztendápkámedivel
ütötték el az ötvenes éveket. Élőszóban, mai divatszavakkal írták át a vicceket,
amikor Rákosi az egyik vetítés után tockost
kap, mert nem tapsol, majd azt mondják neki a moziban ülők: „Tapsolj, kopasz,
mert elvisz az ÁVO.” Még csak nem is rezgett a léc, átment.
Aztán egy kis „Mi, Atyánk, Hruscsov, ki vagy a
Kremlben”, majd az elmaradhatatlan Ha én
rózsa volnék az énekkarral és élő zongorakísérettel, csakúgy, mint a Várj, míg felkel majd a nap, utalva arra
is akár, hogy még mindig várjuk. Egy kevés pátosz a narrátortól, aki a sablonokból
válogat, hogy akinek arra van szüksége, hadd vigye. Ijesztő fegyverropogás, tankok
zaja, szándékolt hatásvadászat, ami célba ér.
A Szózat
még a Himnusznál is bátrabb. KáZé
zongorázik, Reni énekel. „Nem tudom, hogy észrevette-e valaki, hogy egy
cigánylánnyal énekeltettem el a Szózatot, nem is akárhogy.” – teszi hozzá KáZé
párszemközt. Ha nem veszi észre, az a jó. Ha észreveszi, az is jó. Semmi mellébeszéd,
csak hangulatok, lehetőségek, képek, részletek egymásra rakva, melyből mindenki
szabadon válogathat a megértéshez. Ha éppen kedve tartja. Ha meg nem, akkor látott
egy jó műsort, tele viccel ismerősnek tűnő furcsa énekekkel, amelyek talán nem
hagyják nyugodni.
.jpg)